Szeptember óta a 12. évfolyamot nagyjából-egészéből egyetlen dolog tartotta lázban: a szalagavató. Nem volt olyan hét, sőt, megkockáztatom, hogy nem volt olyan nap, amelyen a három végzős osztály valamely tanulója ne hozta volna szóba az eseményt.

Aztán eljött január ötödike, vagyis a nagy nap. A számtalan próba és idegeskedés vége, a ?Final front ear?? Ennek tükrében a főpróbát elbénázva, a műsor előtt öt perccel még pattanásig feszült idegekkel álldogáltunk a két bejáratnál. Az ajtók feletti ?A küzdőtéren tilos az áthaladás? felirat nem látszott jó ómennek.

Aztán átléptük a bejáratot, ki a reflektorfénybe, a hangszórókból az Eye of the Tiger szólt, mi pedig egyszerre elengedtük magunkat, és nevetve, egymás közt viccelődve és a családtagoknak, barátoknak felintegetve, fülig érő vigyorral felvonultunk.

Következett az irodalmi műsor, ami talán egy icike-picikét hosszabb volt a kelleténél (, itt zárójelben megjegyezném, hogy ezen vélemény többektől elhangzott, ezért nem hagyhattam cikken kívül). Ennek keretében került sor az osztályfőnökök köszöntésére, majd mi is megkaptuk szalagjainkat.

Az ezt követő osztálytáncok azt hiszem, mindannyiunkban maradandó emléket hagytak, úgy jó értelemben. Ott voltunk, és nem számított, hogy elhibázzuk a koreográfiát vagy tökéletesen sikerül. Ezt nem lehetett elrontani, hisz mindenki beleadott apait-anyait, és élveztük. Szmorad tanár úr ?leányrablása? és Blanka néni korzózása a bevásárlóközpontban elég felejthetetlennek bizonyult, hisz a mai napig el-el lehet csípni egy-egy mondatot az iskola folyosóin, amelyek a két műsorszámot emlegetik.

A végzősök különböző táncai között az átöltözésnek jótékony és elengedhetetlen időt adva két osztály is eltáncolta a Chicagot.

A hivatalos műsor zárásaként felcsendült Strauss Művészélet című keringője, amire hófehér keringőruhában és elegáns frakkban ötvenhat ember lépett a csarnokba. A huszonnyolc pár kissé idegesen, de csillogó szemmel rendeződött különböző térformákba, majd izgatottan és megkönnyebbülten szaladt a végső, szó szerint ?művészien megálmodott? képbe.

Végül eljött az, amit csak ?össznépi keringő?-ként emlegetek; a rokonok és barátok leözönlöttek és felkérték táncolni a keringősöket, majd lassanként megtelt a parkett a végzősökkel és hozzátartozóikkal, valamint a tanárokkal és a fotósokkal, mi pedig egy-egy csoportképre összeállva, majd egy-egy tánc kedvéért újra szétválva hagytuk, hogy tudatosan szinte fel sem fogva, lassan emlékké váljon az est.

Zsíros Hajnalka