Május elsején, a kora hajnali órák egyikében, miután mindenki elvégezte ügyes-bajos dolgait a gondnoki vécén, elindultunk egy végtelennek tűnő úton, magunk mögött hagyva az iskolát, továbbá a megkönnyebbülésüket galád módon krokodilkönnyek mögé bújtató szülőket. A végcél Párizs volt ugyan, de kezdetnek Metz is megtette. Kísérőtanáraink személyében Farkas Irinát, Lendvainé Kovács Erikát, Loj Zsuzsannát, Makikot és Miskolczi Esztert tisztelhettük.

Tulajdonképpen a buszúton semmi rendkívüli nem történt, nem volt autósüldözés, fegyveres rablás, sőt még a határnál sem állítottak meg minket. Igaz, ez várható volt. A társaságon leginkább a szellemi leépülés hatalmasodott el, mit a tizenakárhány órás útnak köszönhettünk. De ez természetesen nem a busz hibája volt, hisz őt eredetileg luxusbuszként emlegették, s a hat nap alatt nemigen adott okot a kételkedésre. Megérkeztünk a tranzitszálláshoz, Metzbe.

A személyemet érő első sokkot a beléptető kód léte okozta, amit akármekkora és bármennyire egyértelmű számokkal írogattam serényen kis kacsómra, a rendszernek nem voltam szimpatikus. Nos, pár órával azután, hogy közelharcot vívtunk a vizesblokk előtt, reggel már kelhettünk is, hogy egészen Versailles-ig elcsatangoljunk. Leleményes és egyéni humorral rendelkező idegenvezetőnknek köszönhetően nem kellett órákat várnunk a kastélyba való bejutáshoz. Leszámítva persze azt az egy órácskát, amit a női vécé előtt sikerült eltöltenünk arra várva, hogy a víz újult erővel törjön elő a vízvezetékekből. Mindez azért, mert az illetékesek úgy gondolták, hogy felesleges növelni a XVIII. században létesített mellékhelyiségek számát.

De az Erő velünk volt, ilyen csekélységek nem állhattak utunkba, pláne miután Makikot is meg kellett menteni a morcos biztonsági őr karmai közül, ki élt a gyanúval, hogy Makiko sunyi módon megpróbál elvegyülni köztünk azzal a céllal, hogy feltűnésmentesen besompolyogjon jobbára fizetés nélkül. Vélhetően a szeméből sütő megrögzött szabálysértési kényszer zavarta meg, s ezért próbálta a kilométerekre lévő japán turistákhoz zavarni. Ám ez sem tört meg minket.

Maga a kastély lenyűgöző volt, főként a hatalmas méretei, s az ezekkel szöges ellentétben álló, hobbitok számára tervezett ágyakkal. Őszintén csodálom mind a mai, mind a múltbéli személyzetet a hihetetlen navigációs képességeik miatt. Tény és való, a barokkos pompa az én gyomromnak igencsak megterhelő, főleg ekkora embertömeg közepette. A kastély méreteit nem hazudtolta meg a kiskert sem, a maga, amennyiben jól emlékszem, hetven hektárjával. Ránézésre ezen a birtokon minimum egy budapesti kerület férne el. Ebben a tudatban a reggeli séta mint olyan, új értelmet nyert számomra. Igazából esélyünk nem volt bebarangolni az egészet, de legalább a Trianon palotáig eljutottunk.

A sikeres küldetést követően megbizonyosodhattunk afelől, hogy Párizsban a péntek, hasonlóan a hétfőhöz, valamilyenfajta kitüntetett helyen van, így vásárolni csak benzinkútnál lehetséges, ami majdnem pozitív, de annyira azért mégse. Ellenben kaptunk pár óra szabadidőt, mialatt tökéletesen tudatosulhatott bennünk, hogy nem a város legelőkelőbb kerületébe kerültünk. Olyannyira, hogy az első megilletődés után leróttunk egy nagyobb tiszteletkört, majd viszonylag gyorsan vissza is masíroztunk önmagunk számára sem egyszerűen bevehető szobáinkba.Talán az ezt követő nap volt a leghosszabb, s egyben legtartalmasabb. A programot egy kis metrózással kezdtük.

Ugyan itthoni madarak rebesgetnek valamit egy jövőbeli 4-es metróról, ám nekünk volt szerencsénk Párizs 13-as számú vonalán utazni, ami messze nem jelenti azt, hogy ne volna több. Mi tagadás, nekik jobban megy. Az első megállónk az Invalidusok Dómja volt. A dóm jellegzetessége, hogy a belépő automatikusan fejet hajt Napóleon sírjának nagysága előtt, hiszen a bejárati ajtó és a hozzá kapcsolódó csarnok jóval magasabban van, mint maga a koporsó, amelyben egyébként körülbelül 15 átlagember holtteste férne el.

A soron következő megállónk a Rodin múzeum volt, ahol mindent körbeslattyogtunk, s kellően hosszú ideig álldogáltunk a Gondolkodó előtt is. Mindez nem altatta el bennem a gyanút, hogy ugyan majd? az összes szobor kifejező volt, ám egy kaptafára készültek. Mondom én, miközben óvodás csigát nem tudok elkészíteni. Miután ilyen szinten kikupálódtunk kulturális téren, nagyjából három órán keresztül sétálgathattunk a Champs-Elysée-n és a Diadalív környékén.

Ez utóbbi megdöbbentően nagy volt, s megdöbbentően nehéz volt eljutni legalább a tövéig. Az volt a szép ebben a pár órában, hogy ugyan vásárlás céljából csatangoltunk föl és alá, de sajnos sem a Hugo Boss-ban, sem a Kelvin Klein-ban nem találtunk számunkra (megfizethető árut. Ugyan erősen elgondolkodtam egy 256 eurós pénztárcán, de embertelen erőfeszítések árán mégis sikerült magam lebeszélnem róla.

A 35 fokos melegre fittyet hányva vágtunk neki az Eiffel-toronynak. Ha valahol, ott volt élet. Főként a Palais de Chaillot környékén. Mindenhol fűben és lépcsőn üldögélő helybéliek és turisták, freestyle-osok, előadók. Volt, aki medencében ugrált, volt, aki labdazsonglőr-ködött, mások meg táncoltak.

A tömeg egészen az Eiffel-toronyig lüktetett, hol a lézengőket felváltották a mini tornyokat árulók, kik inkább többen voltak, mint kevesen, s leszerelni sem volt őket egyszerű. Szerencsére ide is előre megvolt a jegyünk, ugyan ez nem sokat segített a bejutáson. Nem gondoltam volna, de az, hogy fel- és lemenjünk, durván két órát vett igénybe. Ami nem volt mentes sem a tömegeléstől, sem a tolakodóktól, de tagadhatatlan, kilátás valóban elképesztő, egyszerűen nem lehet azt mondani, hogy nem éri meg. Ugyanez mondható el az esti hajókázásról a Szajnán. Az egész város gyönyörűen ki van világítva, amit a helyi fiatalság láthatóan ki is használ, és nem energiatakarékossági okok miatt. Ugyanis a part mentén egy talpalatnyi hely sem volt, ahova plusz még egy ember leülhetett volna.
Másnap teljes harci felszerelésben vágtunk neki a Louvre-nak, amiben az a szép, hogy hiába van ott eszméletlenül sok és szinte felbecsülhetetlen értékű műtárgy, ezeknek a felét sem lehet megnézni három óra alatt. S nem csak az idő szűke miatt, hanem egyrészt fizikailag is amortizálódik az ember (köszönhetően a négy emeletnek, a tematikus elrendezés hiányának, továbbá a Mona Lisa előtti kűzdőtérnek)

Egy kisebb, ám jól megérdemelt láblógatás után végigtrappoltunk a Szajna-parton, egészen a Notre Dame-ig. Talán ez volt életem első olyan temploma, ahonnan nem fordultam ki rövid időn belül, szilárd undorral az arcomon. Az épület monumentális, az orgona hangja velőtrázó, az ablakok pedig rendkívül impozánsak. Mindez láthatóan sok érdeklődőt vonzott, még ha azok többsége le is ragadt az utcai performanszok bűvkörében. Igaz, ez pár pillanat erejéig nekünk is sikerült, ám a Montmartre-i látogatás izgalmasabbnak tűnt.

Ezért egészen a Sacré Coeur-ig együtt baktatott a csoport, ahol is szélnek eresztettek minket újabb három órára, Isten hírével. Igazából balga dolog volt azt hinni, hogy simán, egy huzamban fel lehet jutni a katedrálisig, mert nem. Ennek elsődleges oka az a biznisz, ami az afrikai emberek kisebb hadát bírja rá arra, hogy karkötőket készítsen és adjon el ott helyben, boldog-boldogtalannak. Az áraik alapján nyilván meg is éri nekik. Hiába hangoztatják, hogy jelentősen átépítették ezt a negyedet, az egykori bohémélet még erőteljesen jelen van mind a kávéházakban, utcai zenészek és festők sorai közt, továbbá a lézengő és jobbára felszabadult fiatalok közt. Mindezek mellett, ez volt talán az egyetlen olyan környék ahol alkalmunk nyílt végigcsámpázni egy vagon bazárt. Ami többek közt azért is jó volt, mert majd? mindenütt ugyanaz volt a kínálat.

Az utolsó napon a Loire-menti kastélyokat látogattuk meg. Ezek egyik legjobb tulajdonsága a szép természeti háttér mellett, hogy a Versailles-i palotához nem volt semmi közük, így esztétikailag is előnyösebb helyzetbe kerültek. Ezt követően már csak annyi dolgunk volt, hogy kijussunk a kicsinek semmiképpen sem mondható kertből, és behajtogassuk magunkat luxusbuszunkba, melyből 26 óra elteltével csak kisebb akrobata-mutatványok árán tudtunk csak kiszállni, ami sok minden, csak nem meglepő.
Összességében úgy gondolom kevés embert tudnék mutatni, akik ne mennének vissza bármikor. Azt nem lehet mondani, hogy nem volt zsúfolt, rohanós hetünk, de nem hinném, hogy bárki is a hasát akarta süttetni Párizsban. Így volt jó, ahogy volt.